Kétségtelen, hogy mindenkinek vannak rossz napjai. Nem tudom, hogy nekem volt-e már rosszabb mint a mai. Nem történt igazából semmi különös. De megalázottnak, és mellőzöttnek éreztem magam. Múló vonzalmak utolsó leheletei, és egy hatalmas félélelem utolsó szúrása, amit már szinte meg sem éreztem. Rájöttem, hogy a világon semmi más nem számít, csak ami fontos az embernek.
Ott vannak hollywoodi sztárok, akik nyolc általánost jártak, vagy még annyit sem, és híresek. Persze nem boldogok feltétlen, és nem is irigylem őket.
Művészek, festők, akik csak a művészetüknek éltek.
Charlie Chaplin, aki a világ legzseniálisabb, és hatalmas érzelmi intelligenciával megáldott embere volt, és nem tudom járt-e egyáltalán iskolába.
Az érzékenységet, empátiát, toleranciát nem az iskolában tanuljuk. Sőt... az iskola az ember erkölcseit megrontja, a lényét megfélemlíti, és romokba dönti a világát. Az iskola diktatúra. És megszökni sem lehet előle, mert a társadalom azon nyomban kirekeszt. Ha nem kérek belőle, ha nem kérnék belőle, mi lenne az ára vajon? Nem tudom. Mi lenne ha elmennék Kínába, és a hegyi falvakban tanulmányoznám az életet, a vallást? Vagy mexikóba mennék festőnek, és kiszolgálónak egy kávézóba? Vagy bárhova máshova?Mi lenne? Nem tudhatom, de még megtudhatom. De később. Sokkal később... és talán, talán nem baj hogy így van. Talán nem baj. Utazni mindig lehet. Ha csak lélekben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése