"Opálos, ködös, mély tavak mellett

huzatos poklok vándorai ülnek,

leheletüktől parázslik a tűz,

a szél fürge gyantalidérceket űz"

 Hihetetlen, hogy nem csak a versek olvasása, a versek írása még inkább el képes űzni a nyomott hangulatot, a baljós előérzeteket. Ha írok, és jónak találom, úgy érzem semmi és senki nem állhat az utamba, enyém a világ, és még annál is több. És ez csodálatos. Ehhez az érzéshez, az alkotás öröméhez nem fogható semmi. 

Minden emberben egyformán megvan az alkotási vágy, csak egészen másként. Először is azok, akik a művészetekben élik ki ezt, festők, írók, szobrászok...aztán akik gyűjtenek valamit. Bármit. Babákat,féldrágaköveket, elefántokat, vagy esetleg, és talán leggyakrabban pénzt...a gyerekszülés...és azok, akik "munkamániások" akik a legjobban akarnak teljesíteni ott, ahol dolgoznak, és feljebb, mindig feljebb szeretnének jutni a ranglétrán. Az is alkotási vágy. És ettől a vágytól érezheti magát az ember a legnyomorultabbnak...ha nem sikerül véghezvinni valamit. Ezzel küszködik a legtöbb ember az életben. És még az iskolát, és a tanulást is ide lehet számítani. Igen, például ha verset, vagy novellát írok, úgy érzem, az iskolai problémák elszálltak, megszűntek. Nem érdekelnek! Most felhőtlenül boldog vagyok.