A kétségbeesés kútjának fenekén

Kétségtelen, hogy mindenkinek vannak rossz napjai. Nem tudom, hogy nekem volt-e már rosszabb mint a mai. Nem történt igazából semmi különös. De megalázottnak, és mellőzöttnek éreztem magam. Múló vonzalmak utolsó leheletei, és egy hatalmas félélelem utolsó szúrása, amit már szinte meg sem éreztem. Rájöttem, hogy a világon semmi más nem számít, csak ami fontos az embernek.
Ott vannak hollywoodi sztárok, akik nyolc általánost jártak, vagy még annyit sem, és híresek. Persze nem boldogok feltétlen, és nem is irigylem őket.
Művészek, festők, akik csak a művészetüknek éltek.
Charlie Chaplin, aki a világ legzseniálisabb, és hatalmas érzelmi intelligenciával megáldott embere volt, és nem tudom járt-e egyáltalán iskolába.
Az érzékenységet, empátiát, toleranciát nem az iskolában tanuljuk. Sőt... az iskola az ember erkölcseit megrontja, a lényét megfélemlíti, és romokba dönti a világát. Az iskola diktatúra. És megszökni sem lehet előle, mert a társadalom azon nyomban kirekeszt. Ha nem kérek belőle, ha nem kérnék belőle, mi lenne az ára vajon? Nem tudom. Mi lenne ha elmennék Kínába, és a hegyi falvakban tanulmányoznám az életet, a vallást? Vagy mexikóba mennék festőnek, és kiszolgálónak egy kávézóba? Vagy bárhova máshova?Mi lenne? Nem tudhatom, de még megtudhatom. De később. Sokkal később... és talán, talán nem baj hogy így van. Talán nem baj. Utazni mindig lehet. Ha csak lélekben is.

Önismeret!!!

Igen, önismeret. Az a tulajdonság ami a mai valóságból, de valószínűleg nem is csak a maiból, az egész emberiség történetéből nagyrészt hiányzik. Olvasgatok még blogokat. Tudom, hogy az enyém sem szól semmiről, csak a nyomorult kis énem vágyairól, és semmi másról, csak az exhibicionizmusomról, de én legalább elismerem. Olyan mondatokat látok, hogy "Mindig csak másokkal törődöm, leszarom, most már magammal is fogok végre"  "Mindenki ribancnak tart, hülyék az emberek!"
Ha valaki az első idézett mondatot leírja, akkor nem másokkal foglalkozott. Vagy ha másokkal, akkor közben csakis önmagára gondolt. Nem segített. a Segítség önzetlen, és nem vár viszonzást. Az a segítség, ha magunktól veszünk el valamit, hogy másoknak jobb legyen. És ez nehéz. De akkor legalább ne hazudjon önmagának az illető. És nem a levegőbe beszélek. Ismerem.
A másik mondat. Az emberek lehetnek hülyék, de a véleményük soha nem megalapozatlan. Soha. Valami kis referenciája mindig van a valóságra. És ez a lényeg. El kellene gondolkozni, hogy mi miatt gondolhatják ezt rólam? Mit tettem ÉN? Miben vagyok ÉN a hibás esetleg? Egy kis belső vizsgálódás nem árt néha. "lelki tisztogatás" ahogy Tolsztoj mondja. Én is csak egy kis hülye 15 és fél éves kamasz vagyok. Nyilván. Nincs jogom ítélkezni mások felett. De a véleményemet leírhatom. És meg is teszem. Talán nem mondanám el szemtől szemben. Talán nem. De ha arra kerül sor, azt is megteszem.

"Opálos, ködös, mély tavak mellett

huzatos poklok vándorai ülnek,

leheletüktől parázslik a tűz,

a szél fürge gyantalidérceket űz"

 Hihetetlen, hogy nem csak a versek olvasása, a versek írása még inkább el képes űzni a nyomott hangulatot, a baljós előérzeteket. Ha írok, és jónak találom, úgy érzem semmi és senki nem állhat az utamba, enyém a világ, és még annál is több. És ez csodálatos. Ehhez az érzéshez, az alkotás öröméhez nem fogható semmi. 

Minden emberben egyformán megvan az alkotási vágy, csak egészen másként. Először is azok, akik a művészetekben élik ki ezt, festők, írók, szobrászok...aztán akik gyűjtenek valamit. Bármit. Babákat,féldrágaköveket, elefántokat, vagy esetleg, és talán leggyakrabban pénzt...a gyerekszülés...és azok, akik "munkamániások" akik a legjobban akarnak teljesíteni ott, ahol dolgoznak, és feljebb, mindig feljebb szeretnének jutni a ranglétrán. Az is alkotási vágy. És ettől a vágytól érezheti magát az ember a legnyomorultabbnak...ha nem sikerül véghezvinni valamit. Ezzel küszködik a legtöbb ember az életben. És még az iskolát, és a tanulást is ide lehet számítani. Igen, például ha verset, vagy novellát írok, úgy érzem, az iskolai problémák elszálltak, megszűntek. Nem érdekelnek! Most felhőtlenül boldog vagyok.

Wild cherry trees

Az út ugyan nem vörös, de így még tökéletesebb. Szerintem ha valaki ennek az útnak a közelében él, él sétált már ezek alatt a fák alatt mikor virágoztak, nem lehet közönyös, hazug, vagy kegyetlen ember. És teljesen boldogtalan sem. Szerintem a természet hihetetlenül mély hatást képes gyakorolni az emberekre, akkor is ha ezt nem szívesen ismerik el a legtöbben. A művészetek is mint a természetből születtek. Nincs olyan költő aki ne próbálta volna sorokba kristályosítani valamelyik évszak hangulatát. Nincs olyan festő, aki nem vetett vászonra csipkés bérceket, vagy magányos juharfákat. És egy gyerek sem létezik, akit ne bűvölt volna el a gesztenye termése, vagy a pitypang bóbitája. Senki nem olvassa amit írok, de ha mégis, akkor most azt gondolja, hogy őrült vagyok, száz éves, gyermeteg, és túlromantikus. Sőt valószínűleg nem is ezeket a szavakat használná. Akkor még most mondom: én én vagyok, nem tudok ez ellen mit tenni, akinek nem tetszik ne olvassa, aki nem tudja értékelni a sziklákon megcsillanó vörhenyes naplementét, most nyomja meg a piros x-et. Viszont aki érti mire gondolok, tárja ki az ablakát, és szippantson egyet az ősz múló illatából, és az esti levegőben már ott érezheti a szegfűszeges, narancsos-fahéjas karácsony lappangó esszenciáját.

Poets are medicin to the pain...

Gondolom Tennyson vagy Shelley fordításban már nem is valódiak. De mit tegyen az, aki nem olyan szerencsés, hogy angol anyanyelvűnek született, és még nem tökéletes a nyelvtudása? Csak egyet tehet: be kell érnie a fordított szöveggel.

"Ormok haván, tornyok falán
az ég zuhogó fénye lángol,
tó tükörét a nap töri szét
s a vad vízesés zengve táncol.
Zúgj kürt, a vad visszhangot felijesztve
Zúgj kürt, visszhang felelj, elhalva messze, messze." 

De most mondja valaki, hogy nem csodálatosan gyönyörű!! Fogadok, hogy akiben van egy kis szemernyi érzés, beleborzong ezekbe a sorokba.  Tisztaságot árasztanak, és hűvös gyantaillatot. Mi lenne velem költészet nélkül? És mi lenne az emberiséggel, ha csak a dermedt tények, és a logika hűvös birodalma létezne. Minek nyílnának akkor a virágok, és miért zúgnának az erdők? Valószínűleg a hold sem ugyanúgy sütne. Bárcsak olyan helyen élhetnék, ahol az ablakomból mezőkre látok, és a vadcseresznyefák mögött vöröses út kanyarogna. És a tenger sós páráját érezném, ha szélesre tárnám a zöld zsalugátereket. Ha elképzelni is ekkora öröm, akkor vajon milyen lehet megtapasztalni? Bárcsak tudnám...