Furcsán rendben annak a dolgok.

Mint a vihar előtti csend. (ennél nagyobb közhely nem jutott eszembe) Nem értem mi történik. Minden végtelenül egyszerű, könnyű, mintha csak lebegnék valahol, és a dolgok szembe lebegnének velem, nekem pedig nem lenne más dolgom csak csendben elfogadni azt, ami a homályból jön. Nem tudok távlatokban gondolkodni, csak az számít ami még ma van. Csak nem sikerül a Carpe Diem? 

Néha nem csinálok semmit. Csak gondolkodok. Sokat, és még mindig csak egy dologról, de egyszerűen nem tudok továbblépni rajta. nevetséges hazugságokat találok ki, áltatom magamat, és reménykedek. De a szűnni nem akaró kérdések abbamaradtak. minden tompa, nyálkás, és állhatatos mint a tengeri köd. Mások sem érdekelne. szinte én magam sem érdeklem magamat. Pedig intenzíven élek meg mindent, de mégis távol marad az igazi lényemtől. Az igazi lényem bekerült a pókhálóburokba ami csak azzal az egy dologgal képes foglalkozni Tele vannak az álmaim, reggel a felébredek este ha lefekszem és napközben is folyamatosan ugyanarra gondolok. És mégsem érzem elpocsékolt időnek, vagy rossznak. Mert reménykedek, mert van remény, akkor is ha mikroszkopikus. Azt sem tudom már mit beszélek. Fáradt vagyok a semmitől, de újra tudok írni. Boldog vagyok. De legalább is nyugodt.

Always some one else...

Amit itt eddig összekatyvaszoltam az mind a múlté. Nem én vagyok többé. Azt hiszem kicsit felnőttem. Mindig akkor érzem úgy hogy felnőttem amikor már amúgy is azt éreztem, hogy milyen érett vagyok. De nem lepődöm meg magamon.
Nem történik semmi. Nem velem. Mindig másokkal, máshogyan, másoknak. Miért? Mire várok? Miért kell várnom? Mire kell várnom? Mostanában folyamatosan kérdéseket teszek fel magamnak, amikre nem tudok válaszolni. Csak ködös elméleteket gyárthatok...reményeket űzhetek. Van egy reményem, nagyon mélyen, és mégis állandóan bennem ég.  Nem tudok megszabadulni tőle. Akkor sem amikor semmi értelme, mert ... nem sajnáltatásból, de tényleg SOHA nem fog megtörténni.  És ez is visszatart mindentől.  Ennyit a Carpe Diemről. Nemes és csodálatos eszme, de megnézem azt az embert aki képes betartani...

Just hit the road right now!

Hihetetlen milyen jóérzéssel tölti el az embert a barátok puszta létezése. A valódi barátok létezése. akik nem csupán felszínes társalgásra jók. Hanem igazi rokonlelkek, akikkel mindent megoszthat az ember, és tudja, hogy elfogadják úgy ahogy van, nem dobják el maguktól, csak mert kicsit bolondos, vagy mert más a véleménye valamiben. És olyan rokonlelkek, akikkel együtt lehet álmodozni, milyen volna hajóra szállni, és matróznak álcázni magunkat, és áthajózni Dél-Amerikába. Vagy bejárni Észak-Amerikát gyalog, elmenni indián rezervátumokba, és leevezni a Colorado folyón. Vagy Marokkó színes, forró bazárjaiban kutatni mesés kincsek után.

És csak nevetni, ha valaki megkérdezi "Hol éltek ti? " A cinkos nevetés, hogy mi tudjuk hol élünk, tudjuk, hogy egy jobb és szebb világban élünk. Valahol a képzelet mezsgyéjén, ahová csak a bátrak és balgák merészkednek be...

DISTANCE!

Távolság a kultúrák között, emberek között, nyelvek között. Ettől lesz valami vonzó, és érdekes. A távolság lehet idegenkedés. De az idegenkedés és az idegenség nem ugyan azt jelentik. Ellenkezőleg. Az idegen lehet félelmetes, de a félelmetes lehet vonzó. Az idegenkedés lehet közöny, vagy undor...

Az idegenség izgalmas! Már kontinensen élőkkel találkozni, beszélni, áthidalni a nyelvek közötti különbséget... az emberek közötti különbség legyőzése, ledöntése. Diadalmaskodás! Át tudunk lépni a kultúrák közötti hídon, áttörtök a falat, nincs ami elválasszon! Ez az érzés...egyszerűen fantasztikus! Bárcsak sok ilyen élményem volna!

Okay, just okay

Jobban vagyok. A nyomasztás mégsem olyan nyomasztó. Az új barátok, akik valójában nem is olyan újak, de mégis el tudták oszlatni az árnyékokat, amiket én magam vetettem saját magamra.
Sőt, rájöttem, hogy ha rosszul érzem magam (lelkileg, fizikailag akárhogy) annak mindenképpen én magam lehetek csak az oka. Persze külső hatások létezhetnek, de mindenképpen az én reakcióim határozzák meg, hogy mi lesz a következménye.
Néha szívesen nekivágnék az Alaszkai vadonnak. Vagy Kanadába. Erdő, fák, hegyek, patakok. annyival egyszerűbbnek tűnik minden, és tisztábbnak egy erdőben. Bürokrácia nincs, társadalom nincs, gyűlölet, félelem nincs. (hogy az iskoláról ne is beszéljek)
De vajon lehetséges-e a mai technikai civilizációból ismét kivonulni a természetbe. Volt aki megpróbálta. Volt akinek sikerült. Volt akinek nem.
Chris Mccandles sikertelenül próbálkozott. De az ő esetében kérdőre vonható, hogy mi is volt a szándéka. rejtett öngyilkosság nem kizárható. Hiszen aki a természetben akar élni hónapokig. Valljuk be... nem öt kiló rizzsel vág neki.  De nem ám....

New bad day

Azért egészen remeknek tarom, hogy miután elmúlt valami a nyomasztott, sikerült beszereznem valami egészen mást. Ami jobb mint az előző... de nyomasztani ugyanúgy nyomaszt.

Mi van ha semmi se jó???

Történt már valakivel, hogy beteljesült az egyik leghőbb vágya, és aztán egy baromi nagyot csalódott? 

Nyilván, persze.

De úgy, hogy nem is abban csalódott, ami a vágya volt, hanem a saját reakciójában? Illetve az egészben ahogy volt. Mert máshogy képzelte? Talán. 

Életemben először vagyok olyan helyzetben, ahová saját magam miatt, és boldogan, önszántamból kerültem. Aztán valahogy minden rettenetesen elromlott. A rettenetesnél is jobban. 

Ellenség szerzés, és megbántás forog kockán. Plusz egy pár hónapra való adag lelki béke.

Azért a lehető legjobbakat kívánom magamnak. Ha ez megoldódik, visszamenekülök a keselyűkacajjal átitatott vörös hegyormok alá, és maradok ott, ahol vagyok. Fenébe a nagyravágyással!

Azért jó érzés, hogy saját magamban nem csalódok. Jó érzés, hogy önmagam tudok maradni. Jó érzés, hogy nem vagyok, és nem tudok olyan lenni, ami ellenszenves!
Soha nem hittem volna, de jól esett, hogy ide írtam le amit gondolok, és nem a naplómba.

Two kind of people...

Két féle ember van a földön. Aki egész életében álmodik, és aki sohasem.

Jó gyereknek maradni. Jó nem felnőni. És rossz lehet ha valakinek sosem volt gyerekkora. Ha valaki sosem álmodozott.

Dél-Amerika, Kína, Róma, Afrika, Csendes óceáni szigetvilág, Alaszka, Anglia, Kanada, USA  Mindent be akarok járni amit lehetséges. 

Zenélni szeretnék, és úgy élni, gondtalanul mint régen az Andalúz vándorcigányok. Gitárt pengetve, énekelve, középkori várostereken játszva, és az Appeninek (ez már Itália) lankái között sátorozni éjszaka, a zsálya illatú szélben, ami sós párát sodor a Földközi-tenger felől, és gyantaillatot a lucfenyő ligetekből.

Changes

Elmúlt a rossz napom. A hússzú, két hónapig tartó rossz napom. Elmúlt a félelem ami beskatulyázott. Szabad vagyok, mint a juharfák levelin átszűrődő napsugarak, amik a temető ódon, mohos köveit cirógatják.

Ilyenkor érzem úgy, hogy a világ valóban az enyém, és valóban azt tehetem amit akarok. Sőt talán még ilyenkor sem.  Az ember saját korlátai mindig megálljt parancsolnak. És ha nem, akkor baj van.