Mint a vihar előtti csend. (ennél nagyobb közhely nem jutott eszembe) Nem értem mi történik. Minden végtelenül egyszerű, könnyű, mintha csak lebegnék valahol, és a dolgok szembe lebegnének velem, nekem pedig nem lenne más dolgom csak csendben elfogadni azt, ami a homályból jön. Nem tudok távlatokban gondolkodni, csak az számít ami még ma van. Csak nem sikerül a Carpe Diem?
Néha nem csinálok semmit. Csak gondolkodok. Sokat, és még mindig csak egy dologról, de egyszerűen nem tudok továbblépni rajta. nevetséges hazugságokat találok ki, áltatom magamat, és reménykedek. De a szűnni nem akaró kérdések abbamaradtak. minden tompa, nyálkás, és állhatatos mint a tengeri köd. Mások sem érdekelne. szinte én magam sem érdeklem magamat. Pedig intenzíven élek meg mindent, de mégis távol marad az igazi lényemtől. Az igazi lényem bekerült a pókhálóburokba ami csak azzal az egy dologgal képes foglalkozni Tele vannak az álmaim, reggel a felébredek este ha lefekszem és napközben is folyamatosan ugyanarra gondolok. És mégsem érzem elpocsékolt időnek, vagy rossznak. Mert reménykedek, mert van remény, akkor is ha mikroszkopikus. Azt sem tudom már mit beszélek. Fáradt vagyok a semmitől, de újra tudok írni. Boldog vagyok. De legalább is nyugodt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése