Okay, just okay

Jobban vagyok. A nyomasztás mégsem olyan nyomasztó. Az új barátok, akik valójában nem is olyan újak, de mégis el tudták oszlatni az árnyékokat, amiket én magam vetettem saját magamra.
Sőt, rájöttem, hogy ha rosszul érzem magam (lelkileg, fizikailag akárhogy) annak mindenképpen én magam lehetek csak az oka. Persze külső hatások létezhetnek, de mindenképpen az én reakcióim határozzák meg, hogy mi lesz a következménye.
Néha szívesen nekivágnék az Alaszkai vadonnak. Vagy Kanadába. Erdő, fák, hegyek, patakok. annyival egyszerűbbnek tűnik minden, és tisztábbnak egy erdőben. Bürokrácia nincs, társadalom nincs, gyűlölet, félelem nincs. (hogy az iskoláról ne is beszéljek)
De vajon lehetséges-e a mai technikai civilizációból ismét kivonulni a természetbe. Volt aki megpróbálta. Volt akinek sikerült. Volt akinek nem.
Chris Mccandles sikertelenül próbálkozott. De az ő esetében kérdőre vonható, hogy mi is volt a szándéka. rejtett öngyilkosság nem kizárható. Hiszen aki a természetben akar élni hónapokig. Valljuk be... nem öt kiló rizzsel vág neki.  De nem ám....

New bad day

Azért egészen remeknek tarom, hogy miután elmúlt valami a nyomasztott, sikerült beszereznem valami egészen mást. Ami jobb mint az előző... de nyomasztani ugyanúgy nyomaszt.

Mi van ha semmi se jó???

Történt már valakivel, hogy beteljesült az egyik leghőbb vágya, és aztán egy baromi nagyot csalódott? 

Nyilván, persze.

De úgy, hogy nem is abban csalódott, ami a vágya volt, hanem a saját reakciójában? Illetve az egészben ahogy volt. Mert máshogy képzelte? Talán. 

Életemben először vagyok olyan helyzetben, ahová saját magam miatt, és boldogan, önszántamból kerültem. Aztán valahogy minden rettenetesen elromlott. A rettenetesnél is jobban. 

Ellenség szerzés, és megbántás forog kockán. Plusz egy pár hónapra való adag lelki béke.

Azért a lehető legjobbakat kívánom magamnak. Ha ez megoldódik, visszamenekülök a keselyűkacajjal átitatott vörös hegyormok alá, és maradok ott, ahol vagyok. Fenébe a nagyravágyással!

Azért jó érzés, hogy saját magamban nem csalódok. Jó érzés, hogy önmagam tudok maradni. Jó érzés, hogy nem vagyok, és nem tudok olyan lenni, ami ellenszenves!
Soha nem hittem volna, de jól esett, hogy ide írtam le amit gondolok, és nem a naplómba.

Two kind of people...

Két féle ember van a földön. Aki egész életében álmodik, és aki sohasem.

Jó gyereknek maradni. Jó nem felnőni. És rossz lehet ha valakinek sosem volt gyerekkora. Ha valaki sosem álmodozott.

Dél-Amerika, Kína, Róma, Afrika, Csendes óceáni szigetvilág, Alaszka, Anglia, Kanada, USA  Mindent be akarok járni amit lehetséges. 

Zenélni szeretnék, és úgy élni, gondtalanul mint régen az Andalúz vándorcigányok. Gitárt pengetve, énekelve, középkori várostereken játszva, és az Appeninek (ez már Itália) lankái között sátorozni éjszaka, a zsálya illatú szélben, ami sós párát sodor a Földközi-tenger felől, és gyantaillatot a lucfenyő ligetekből.

Changes

Elmúlt a rossz napom. A hússzú, két hónapig tartó rossz napom. Elmúlt a félelem ami beskatulyázott. Szabad vagyok, mint a juharfák levelin átszűrődő napsugarak, amik a temető ódon, mohos köveit cirógatják.

Ilyenkor érzem úgy, hogy a világ valóban az enyém, és valóban azt tehetem amit akarok. Sőt talán még ilyenkor sem.  Az ember saját korlátai mindig megálljt parancsolnak. És ha nem, akkor baj van.