Amit itt eddig összekatyvaszoltam az mind a múlté. Nem én vagyok többé. Azt hiszem kicsit felnőttem. Mindig akkor érzem úgy hogy felnőttem amikor már amúgy is azt éreztem, hogy milyen érett vagyok. De nem lepődöm meg magamon.
Nem történik semmi. Nem velem. Mindig másokkal, máshogyan, másoknak. Miért? Mire várok? Miért kell várnom? Mire kell várnom? Mostanában folyamatosan kérdéseket teszek fel magamnak, amikre nem tudok válaszolni. Csak ködös elméleteket gyárthatok...reményeket űzhetek. Van egy reményem, nagyon mélyen, és mégis állandóan bennem ég. Nem tudok megszabadulni tőle. Akkor sem amikor semmi értelme, mert ... nem sajnáltatásból, de tényleg SOHA nem fog megtörténni. És ez is visszatart mindentől. Ennyit a Carpe Diemről. Nemes és csodálatos eszme, de megnézem azt az embert aki képes betartani...
